Az életem változásai szupervizor-coachként
„Tudnod kell, melyik kikötő felé tartasz, mielőtt be akarnád fogni a jó szelet, mely odarepít.” (Seneca)
Nyár elején – szokásomhoz híven – újra lakásdekorálásba fogtam. A szupervizor-coach képzésen olyan sokszor hallottam a kikötők, hajók, iránytű fogalmát, hogy gyermekkorom egyik kedves foglalatoskodásába kezdtem: színes papírokból apró papírcsónakokat hajtogattam, hogy egyfajta nyári hangulatot csempésszek be az otthonomba. A papírhajók elkészültek, én pedig a nyár folyamán szuprvizor-coach lettem!:) Egy három éves képzés végén pedig – értékelve az elmúlt képzési éveimet - a legfőbb kérdéseimet először szupervizor-coachkét önmagamnak kellett feltennem: érdemes volt három éven keresztül időt, pénzt áldoznom, rendszeresen ingáznom Debrecen-Budapest között, rengeteget olvasnom, éjszakába nyúló dolgozatokat írnom, vállalnom az önmagammal való szembenézés nehéz lelki munkáját? Megérte? Lett haszna a képzésnek a munkámban és a személyes életemben? S ha igen, akkor hogyan, miben tudom mérni az elmúlt 3 évem tanulását?
Mitől érte meg?
A fenti kérdéseimmel már a szakdolgozataimban is foglalkoztam. Akkor még megkönnyezve írtam le a válaszaimat, mostanra mérhetetlen örömmel! Mert el tudom mondani, le tudom írni, hogy a legnagyobb és mérhető tanulásom a saját fejlődésemben lett! Az életem körülményei és a személyiségem alapvetően optimista szemlélete nem változtak a képzések első napja óta, de abban óriási a különbség, ahogyan értelmezem a velem történteket, s ahogyan reagálok rájuk! S itt jön képbe a szupervízió és a coaching lényege! Ahogyan Douglas Stone és Sheila Heen Köszönöm a visszajelzést! című könyvében olvastam: a boldogságunk megélésének képletében a jelen kutatások alapján a körülményeink csak 10%-ban járulnak hozzá, a beállítódásunk pedig kb. 50%, így ott van az a 40%-nyi rész, amire hatásunk lehet azáltal, ahogyan értelmezzük a történéseket, amilyen jelentéseket tulajdonítunk nekik és amilyen történeteket mesélünk és írunk róla önmagunknak! A szupervízió számomra leginkább az érzéseimmel ismertetett meg, a reflektív coaching pedig célkitűzővé és célba jutóvá tett. Segítettek abban is, hogy önmagamra és másokra is nyitottabban, elfogadóbban, megértőbben és szeretetteljesen tudjak ránézni. A nehézségeimre és a nehezebb érzéseimre pedig kevesebb félelemmel és aggódással. A szupervizor és a coach képzés tanítottak, hogy az életem bármely területén bármikor és mindenben lehet változásom, fejlődésem és célba jutásom!
Minden tapasztalás lehetőség a változásra
Mostanra már tudom, hogy minden tapasztalásomnak története és célja volt az életemben! Ezért a képzések végén fel mertem tenni önmagamnak a merészebb kérdéseimet: Azt az életet élem, amit szeretnék? Azzá váltam, akivé szerettem volna? Sikerült-e jobb emberré, jobb munkatárssá, jobb baráttá, jobb társsá vagy jobb vezetővé válnom?
Én a szupervízió és a coaching által megtaláltam az életem egyik legdöntőbb célját. Tudom, hogy miért maradtam életben 9 évvel ezelőtt egy rákos betegség után és mire teszem fel az életemet, s mivel tudok leginkább hozzá tenni ehhez a világhoz!
A színes papírlapjaimból hajók lettek a hajtogatásaim által, melyekre gyermeki örömmel tudok ránézni. Kedves Olvasó, a Te színes papírlapjaidból tudod már mit szeretnél készíteni? Mit alkotsz, mit teremtesz belőlük és mire használod őket? Tudsz-e nekik örülni? Végezetül: Tudod-e már, hogy melyik „kikötő” felé tartasz, hogy a vitorláidba befogva a szelet az áramlat elrepíthessen a vágyaid kikötőjébe?